2014. június 11.

Kiera Cass: Az Igazi

Az Igazság pillanata. A pillanat, amikor kiderül, Maxon melyik lányt választja királynőéül az Elitből. A pillanat, amikor America is meghozza döntését, vajon melyik fiú kedvesebb a szívének. A pillanat, amikor egy újabb trilógia véget ér…

A történetről:  A párválasztó kezdetekor a lányok még harmincöten voltak, de közülük csak egy nyerhet. 
Eljött az idő, hogy a korona végre a győztes fejére kerüljön. 
Amikor beválogatták a Párválasztóba, America még csak nem is álmodott arról, hogy valaha eljuthat a korona közelébe – vagy Maxon herceg szívéhez. Ahogy azonban egyre közeleg a versengés vége, és a palota falain túl fokozódik a fenyegető veszély, America rádöbben arra, hogy mennyi mindent veszíthet – és hogy milyen keményen kell küzdenie a vágyott jövőért. 


Szép volt, jó volt, ennyi volt. 
Így fejeztem be a könyvet, és egy újabb sorozatot, de hogyan jutottam ide?  Miért nem éreztem többet, mint egy átlag színvonalú regénynél? Mi rejlik ezek mögött a csodálatos borítók mögött, ami miatt nem érzek mást, csak egy passzív hangulatot, ami már-már közömbösség? 

De kezdjük is az elején. 
Megint egy letehetetlen könyvvel volt dolgom, ami főleg az írónő iszonyat jó olvasmányos stílusának köszönhető. Na, meg annak, hogy Cass még a legunalmasabb részeket is képes érdekesen leírni. Mindenesetre, nem csoda, hogy majdnem egy nap alatt be is fejeztem Az Igazit. 


Rengeteg megdöbbentő eseménynek is tanúi lehettünk, olyanoknak is, amelyek még több izgalmat szolgáltattak, és olyanoknak is, amelyek egy ideig elgondolkodtattak. Új információkat tudhattunk meg a lázadókról, és azt is láthattuk, ahogyan ellenségekből barátok válnak. Valamint America végre meghozta a döntést a szívügyeket illetően viszonylag hamar – Az Elit után szinte csoda volt - amiért szintén jár a piros pont. Aspen döntését ezzel szemben kissé furcsálltam, szerintem a szerelmi háromszög lezárása így túlságosan is könnyű lett az előző részek döntésképtelenségéhez képest, de végül ezzel is megbékéltem. 

Összességében Az Igazi hozta a szokásos színvonalat a cselekményt és a világfelépítést illetően, ráadásul kedvenc párosunk, America és Maxon rengeteg kellemes percet okozott nekünk. Nem beszélve arról a bizonyos akcióról a regény végén. Mégis… képtelen vagyok azt mondani, hogy egy tökéletes befejezést kaptunk. Képtelen vagyok együtt örülni a rajongókkal, akik 3. Legjobb romantikus könyvnek értékelték ezt a regényt a Molyon, és 97%-et adtak rá átlagban. Képtelen vagyok őszintén rajongani ezért a könyvért, mert én nem éreztem a katarzist. Az első rész óta várom azt a „hűűű” érzést, ami korábbi reményeim szerint a zárókötetben ért volna el. De nem.  Nem kerültem a hatása alá, nem álmodom ébren a befejezésről, nem éreztem ütősnek, mint mindenki más, szóval hiányzott valami. Hiányzott az a plusz, amitől megkönnyezhettem volna a történetet, amitől a kedvenc regényemnek tudhattam volna. 


Maxonnak sem drukkoltam, annyira, mint a többség. Félre ne értsetek, számomra Maxon karaktere ezerszer szimpatikusabb, mint Aspené, mégis olyan érzésem volt a trilógia olvasása alatt, hogy hiányzik valami a személyiségéből… valami olyasmi, ami kapcsán azt mondhatom, hogy én is beleszerettem a karakterébe, mint America. 

A trilógia befejezése után sokáig kerestem a választ, miért is érzek így Maxon karaktere iránt – a rengeteg Team Maxon rajongóval ellentétben, vagy miért vált ki ennyire kevés érzelmet nálam az a tény, hogy befejeztem egy sokak által istenített sorozatot. 

Maxon & America 
(Fanart) 
A választ végül egy Goodreads-es értékelésben találtam, amely így szólt: „egy történet mélységek nélkül”.  Majd megvilágosodtam. Azért nem fejtett ki a történet hatást rám, mert érzelmileg az egész sztori sekélyes. Nincsenek benne mély érzelmek, annak ellenére, hogy egy romantikus regény, nincsen súlya a halálnak, annak ellenére, hogy egy disztópiás regény. Csodálkoztam is, hogy egy Americához közel álló ember halála miért csak egy mondatban van megemlítve, aztán olyan, mintha meg sem történt volna. Szerettem volna gyászolni, félelmet és drámaiságot érezni a végkifejletben, de nem tudtam, mert az írónő gyorsan lezárta a tragikus eseményeket, majd jött máris az epilógus. Maxon karakterét ezért sem tudtam annyira megszeretni, mint szerettem volna (pedig azt hittem, Az Elitben már sikerült!), mert America érzéseit Maxon iránt felszínes érzésekkel írta le az írónő, olyan érzésekkel, amelyek az én szívemig már nem jutottak el.

Nyálasan hangzik? Lehet, de ha már egy jövőben játszódó romantikus regényről beszélünk, akkor szerettem volna, ha bizonyos érzelmeket kivált nálam. Rengeteg más könyvnek már sikerült, ez miért lett kivétel?

Összességében, sajnálom. Igazán szerettem volna szeretni az egész trilógiát -annyira, mint a többi olvasó vagy még jobban - és gyanítom, még a klisék ellenére is képes lettem volna függővé válni ezért a gyönyörű borítójú disztópiás tündérmeséért… mégsem sikerült. 

Amit nagyon szerettem benne: Celeste karakterének kibontakozását és a "letehetetlenség érzését".

Ami kívánnivalót hagy maga után: A mély érzelmek hiányát. Korábban, amikor olvastam a többi részt, akkor nem vettem ezt észre, valószínűleg azért, mert az első részben nagyon beszippantottak a Párválasztó eseményei, míg a második részben America döntésképtelenségén dühöngtem. Itt viszont már egyik sem volt, aminek köszönhetően arra fókuszáltam, hogy minél tökéletesebb legyen az élmény... hát, nem jött össze. 

Kedvenc karakter: CelesteMaxon  - igen, még mindig kedvencem, mégha számomra nem is ő az Igazi... 

Borító: 5/5 

Pontozás: 5/4

Érdekesség

Így nézett volna ki a CW által készített The Selection sorozat. Mindenki döntse el maga, vajon jó ötlet volt kaszálni még premier előtt. Személy szerint én azt mondom, hogy igen, mert a színészek nagyon nem  úgy néznek ki, mint ahogy én elképzeltem a főszereplőket. (Nem beszélve arról, hogy Maxon teljesen karakter idegen...) 




0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése