2015. február 8.

Drámai Filmes Projekt: The Imitation Game

Alapjában véve szeretem a háborús filmeket, de azt még jobban szeretem, ha a történet a karakterek drámájára fókuszál a háború alatt, ahelyett, hogy a harmadik Hobbithoz hasonlóan egy film nagy százalékát kitöltő csatajelenetet nézzünk. Persze, a csatajelenetek lehetnek véresek és izgik, de mindez ötven percben? Inkább unalmasnak mondanám. Az Imitation Game pont ezért hívta fel a figyelmemet, már jóval az Oscar jelölések előtt, mert egy olyan tragikus sztorinak tűnt, ami amellett, hogy magába foglalja a II. világháború viszontagságait, egy olyan emberről szólt, aki világmegváltó tettei ellenére sem érte el, hogy hosszú boldog élete legyen. Vagyis, amit megérdemelt volna.

A történetről:  A történet Alan Turingról (Benedict Cumberbatch) szól, aki matematikus-informatikus-kódfejtő volt a második világháború idején. A munkásság nagyban hozzájárult a németek Enigma-kódolású feltörhetetlennek hitt üzeneteinek megfejtésében. Hiába a világért tett cselekedetei, ugyanis miután kiderült róla, hogy homoszexuális, az akkori angliai törvényeknek és nézeteknek köszönhetően meghurcolták.

Amennyire vártam a filmet, annyira féltem attól, hogy csalódni fogok benne, ami… szerencsére nem következett be. Bár be kell, valljam, pár hónappal ezelőtt még nem a színészek miatt néztem volna meg a filmet, de az utolsó két hónapban ledarált Sherlock sorozat után, már ez is közre játszott abban, hogy imádjam a filmet. De persze nem ez az egyetlen ok, másrészt, Alan Turingot alakító Benedict Cumberbatch Sherlockos előélete biztos segített valamennyit a társadalomba képtelen beilleszkedő zseni alakításába, aki mégis különbözik detektív társától. Ugyanis tragikus múltja, társadalmi helyzete és identitása nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy sokkal megtörtebb embert lássunk a képernyőn, minden elért eredményének dacára. Alan nehezen kialakuló barátsága a többi matematikussal nagyon tetszett, ráadásul a „nemek közti” vonzás törvényének ellenére is látható volt a kémia közte és Joan Clarke (Keira Knightley) között. Plusz, még Charles Dance is beköszönt, hozva a szokásos Tywin Lannister figurát.


Bár a történet végi tragikus eseményeknek nem igazán lehettünk szemtanúi a mozivásznon, de a film hangulatában egy fokkal sem volt kevésbé drámaibb vagy szívszorítóbb. Belegondolva ugyanis kinek van bármi joga ahhoz, hogy valakit elítéljenek, csak azért mert a saját neméhez vonzódik? Bűnözőként beállítani, majd kezeltetni „a betegségét”? Miközben hősként kéne ünnepelni? 




Sablonos lenne felsorolni, mi minden volt jó a filmben, hiszen a casting, a történet múlt és jelen váltakozása, a rendezés, a vizuális világ és még sok minden más közre játszott abban, hogy összességében egy hihetetlen érzelmes, izgalmas karakterdrámát kapjunk a Kódjátszmától. Ami, nem mellesleg még témája ellenére is képes volt néha megnevettetni. Vagy meghatni.  Vagy elgondolkodtatni, mert a legborzasztóbb dolog az egészben, hogy mindez igaz történeten alapul...

"Néha azok, akikről nem képzelünk semmit, tesznek olyasmit, ami mások számára elképzelhetetlen."
Pontozás: 10/9

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése