2015. november 5.

E. Lockhart: A hazudósok

Van egy módszer arra, hogyan tegye egy író sokkal emlékezetesebbé a könyvélményt az olvasók számára. Akkora csavart kell beleírni a történetbe, hogy az olvasó csak keresni tudja leesett állát a könyv befejezése után. Hatásos módszer... de manipulatív is. Ugyanis attól kezdve, hogy megtörtént az a nem várt, minden korábbi eseményt megváltoztatott fordulat, az egész regényt más szemszögből nézed, hiába van olyan, hogy FE és FU (fordulat előtt, fordulat után). Ha addig nem volt túl pozitív véleményed, akkor FU csak legyintesz rá, hiszen – gondolod te - az író direkt írta úgy az elején a történetet, hogy a végén majd nagyot dobbantson.... De ilyenkor tényleg el kell felejteni a korábban ejtett hibákat?


A történetről: Egy gyönyörű és előkelő család. 
Egy magánsziget. 
Egy ragyogó lány, akinek baja esett; egy szenvedélyes fiú, aki a társadalmi igazságot keresi.
Egy négyfős baráti kör – a Hazudósok, akiknek a barátsága pusztító fordulatot vesz. 
Egy forradalom. Egy baleset. Egy titok. 
Hazugságok hazugságok hátán. 
Igaz szerelem. 
Az igazság. 
A hazudósok a többszörös díjnyertes író, E. Lockhart új, modern, intelligens, titokzatos regénye. Olvasd el! És ha valaki megkérdezi, mi történik a végén, csak HAZUDJ!

Mindenki azt mondta erre a könyvre, hogy olvasd el. Majd megtudod a végén miért. Ha nagyon ügyes vagy, hiszen manapság könnyen bele lehet futni spoilerbe. Hát elolvastam. És a válaszom, nem. Ugyanis azt gondolom, nem kellene elfelejtenem a könyv kilencven százalékát csak amiatt, mert a történet befejezése ellent mondd minden korábban felállított szabálynak. Ha én nem élveztem a regény nagy részét a karakterek, a stílus és a cselekmény szörnyen lassú folyása miatt, akkor csak azért sem fogok hanyatt esni a többi tíz százaléktól. Még akkor is, ha az a tíz százalék földhöz vágott, rám taposott és megetette a tetememet a  keselyűkkel. 

Mégis... vagyis mégsem tudok visszagondolni úgy a könyvre, hogy én ezt utáltam. Minden korábbi rossz érzésemre rányomta a bélyegét a befejezés, amitől tényleg minden rosszabb lett. De a nyomasztó érzéseket most már a történetnek könyvelhettem el, ami jó. Mert ez azt jelentette, a regény hatással volt rám.  

Ennek ellenére nem fogok teljesen megbocsátani a Hazudósoknak.

Cady és a Hazudósok karakterei unszimpatikusak voltak. Ja, bocsánat, az egész Sinclair család az volt. Gazdagok, elkényesztettek, felszínesek. Egytől egyig. Tény, hogy nem ismerhettük meg száz százalékig a szereplőket, de amit láttam, az elég volt ahhoz, hogy ne kedvelhessem meg őket. Még akkor is, amikor fény derült a titokra. Lehet, hogy az írónő akarta így, eladni a Sinclaireket egy újgazdag, sekélyes, önmagasztaló családnak, akiket azért kell sajnálni. Persze, a végén lehetett is, de én nagyon úgy éreztem, hogy már jóval előtte ránk erőltette Lockhart ezt a „szánjuk meg őket” dolgot.



A regény atmoszférája nyomasztó és depresszív volt,  még a napsütötte, tengerparti leírások ellenére is. Cady nyakatekert mondatokkal és metaforákkal teli narrációja is sokat rátett erre egy lapáttal, mert az írónő nagyon azt szerette volna érzékeltetni, amire csak a végén jövünk rá. De mivel ezt a fordulat előtt nem tudtuk, így szimplán azt gondolhattuk, hogy Lockhart ilyen egyedi és furcsa stílussal rendelkezik. Ami nekem nem tetszett, de ez legyen már az én bajom.

A cselekmény nagy része egy "átlagos év" nyaralását idézte fel Cady szemszögéből, így izgalmak szempontjából  nem sok dolog kavarta fel az állóvizet egészen a fordulatig. A mesék beszúrása a fejezetek elején nagy ötlet volt viszont. A mindent megváltoztató csavarhoz fokozatosan adagolta az információkat az írónő, nekem pedig, akinek minden ötlet eszébe jutott, hogy aztán a legfontosabb pont kimaradjon, egy konkrét hideg zuhannyal ért fel, amikor végre jött a megvilágosodás... 


Amit nagyon szerettem benne: A könyv befejezése még napokig hatással volt rám. Akárhányszor a befejezésre gondoltam, az ég beborult és depresszív hangulatba kerültem. 

Ami kívánnivalót hagy maga után: A stílus, a lassú történetfolyás, és a karakterek. 

Kedvenc karakter:  - 

Borító: 5/5 - bár úgy érzem, ez a kék lagúnát idéző borító nem passzol a sztori hangulatához.


Pontozás: 5/3,5

2 megjegyzés:

  1. Én kimondottan csak azért olvastam el ezt a könyvet, mert olyan sokan pozitívan nyilatkoztak róla, hogy tutira vettem, hogy majd én is dobok egy hátast tőle. Hát, nekem ez nem jött össze, a vége se hatott meg különösebben, jobbra számítottam. :o(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az én figyelmemet is ezért keltette fel, hiszen mindenhol csupa jót olvastam róla, és azt, hogy mennyire sokkoló a vége. Utóbbi tényleg az volt számomra, de összességében nem volt annyira fantasztikus könyv, mint a többség mondja...

      Törlés