2016. február 13.

Sophie Kinsella: Hová lett Audrey?

Sophie Kinsella volt az, aki anno megismertette velem a chick-lit műfajt, és sajnos ő is volt, aki miatt pár évre rá elegem lett belőle. Vagyis inkább a butuska, vásárlásmániás Becky Bloomwood miatt. Szó se róla, néha érdemes ilyen limonádét is olvasni, de egy idő után könnyen megcsömörölhet az ember lánya, ha egy majdnem harminc éves nő apró-cseprő bajairól olvas (ami őszinteséggel simán megoldható lenne).  

Több évvel később most mégis úgy döntöttem, visszatérek az írónőhöz, és örömmel jelentem, jól döntöttem. 

A történetről: Audrey hetek óta nem teszi ki a lábát a lakásból. Édesanyja szerint olyan, akár egy törött porcelánváza. A szomszéd srác szerint olyan, akár egy lökött celeb, aki napszemüvegben ül az elsötétített szobában. Linus szerint pedig olyan, akár a rebarbara, ami csak árnyékban érzi jól magát. A pszichológusa szerint… na, azt inkább hagyjuk. Audrey szorong és pánikol. Mindentől és mindenkitől. A számítógépes játékokra rágyógyult öccsétől, a női magazinokból nevelődő anyjától, a sportkocsikról álmodozó apjától, de legfőképpen Linustól, akinek olyan a mosolya, akár egy gerezd narancs. Audrey valahol útközben elvesztette önmagát, és úgy tűnik, minden összeesküdött ellene, de egy váratlan találkozás, egy óvatos séta a Starbucksba és egy szintén különös srác közeledése talán mindent újraírhat a lány életében.

Tény, a sikerhez kellett egy új műfaj és egy komolyabb mondavaló, de a végeredmény számít, nem igaz? 

Audrey problémás. Nem hagyja el a házat, de legtöbbször a szobáját sem. Egész nap napszemüvegben járkál. Idegenekkel nem beszél, családtagjaival sem mindig. Egyedül a pszichológusának önti ki a lelkét. Mi történt? Mi az oka Audrey zárkózott viselkedésének? Abban a pillanatban, hogy belekerültem olvasóként Audrey fejébe, rögtön kíváncsi lettem, mi váltotta ki tizennégy éves főhősnőnk depresszióját. Ez a komoly téma választás Kinsellától amúgy meglepett, de szerencsére kellemesen, mert kiderült, az írónő szellemes, ízig-vérig angol stílusához ez is nagyon passzolt. Audrey sötét gondolatai ugyanis egy lightosabb, önmagára és családjára nézve szarkasztikus és cinikus köntösbe voltak bújtatva, ami – témától független – egyszerűen jókedvre derítette az olvasót. 

Audrey betegsége ellenére sem veszítette el tipikus tinis viselkedését, kritizálja „kissé” lüke családját, és videóra veszi mindennapjaikat, pszichológusa javaslatára. Frank, a bátyja sem tér el sokkal jobban a 21. század kamaszaitól, sőt. Számítógépes játék addikciója hatalmas vitákat gerjeszt családja körében, témájában pedig valóságos problémákat feszeget az egyre technika függőbb társadalomról. Linus már inkább a mesebeli hercegekre hasonlít, de mivel teljesen imádnivaló volt a karaktere, emiatt nem panaszkodom. ;)

A regény humoros narrálása ütött, amin mégis a legtöbbet szórakoztam, az Audrey családja volt. Mindennapos perpatvaraik a saját családomra emlékeztetettek, persze nem ugyanazokkal a problémákkal, hanem a vitatárgyak abszurditása miatt. *Ki ette meg a zabpelyhet és társai* 

A cselekmény fő mozgató rugója Audrey karaktere volt, és a benne végigmenő változás. Karakterdrámaként nem volt nagyon akciódús a történet (vagyis a manapság oly népszerű NA könyvek tragikus eseményei elkerülték), de a drámai mondanivaló, keverve egy kevéske, de érzelmes szerelmi szállal, valamint Kinsella angol humorával, egyszerűen szeretnivaló volt. A legjobban a feel-good filmekhez tudnám hasonlítani, amiket szintén imádok. Ezeknek a történeteknek a végén ugyanis nem az számít, mennyire tragikus, megdöbbentő a tartalom, hanem a mese lényege, mely szomorúan kezdődik, hepienddel végződik, és egy kis tanulságot mindig le lehet vonni. 


Amit nagyon szerettem benne: A családi mindennapok leírását, az érzéseket, amiket kiváltott belőlem.

Ami kívánnivalót hagy maga után: Egyes karakterek viselkedése túlzásnak tűnt, bár eltudom képzelni, vannak ilyen emberek. 

Kedvenc karakter: Linus, Frank

Borító: 5/4

Pontozás: 5/4,5

"...ilyen az élet! Mindenki diagramja ilyen. Az enyém biztosan.
Fel egy kicsit, aztán le egy kicsit. Ilyen az élet."

2 megjegyzés: